2011 legjobb albumai – Bruzsy szerint

Hű, ez vicces lesz, lassan két hónap hátrányból visszanézni a 2011-es évet, de tegyünk egy próbát. Főleg azért érzem kihagyhatatlannak ezt a listát, mert bár az elején nem lesz nagy meglepetés senkinek sem, aki a blog rendszeres (illetve a posztok mennyiségét tekintve alkalmi) olvasója, de a többibe kerültek ám olyan albumok, amikről egyre inkább sajnálom, hogy nem sikerült írni, és ezért nem ismerhettétek meg elegen.

Igazából én Cattel ellentétben először nem voltam olyan jó véleménnyel az elmúlt évről, mert sokszor csalódtam. Ha nekem valaki azt mondja, hogy egy éven belül megjelenik a 3 Doors Down, a Dropkick Murphys, a Guano Apes, a Marianas Trench, a Nightwish, a Pop Evil, a Red Hot Chili Peppers, a Rev Theory, a Rhapsody of Fire, a Switchfoot, a Theory of a Deadman, a Within Temptation, a Zebrahead, a Mastodon, a Lovex vagy a The Answer új lemeze és én ezek között egyetlen kiemelkedőt sem fogok találni (mármint albumként, hiszen kiváló dalok mindegyiken voltak), én kiröhögöm. És sajnos de, ez a helyzet.

Aztán elgondolkoztam, mert volt egy másik olyan lemez, ami szintén az epekedve várós kategóriában indult, ráadásul a megjelenéshez közeledve ez a várakozás csak exponenciálisan növekedett és végül egy pillanata sem okozott csalódást. Természetesen a Foo Fighters lemezről van szó, amit utolérni senki sem tudott idén. És ekkor jöttem rá, hogy voltak azért olyanok, akik megpróbálták megszorongatni, nem is kevesen, és még 20 kiemelkedő lemez kiválogatása is gondot jelentene, nem is beszélve 10-ről.

Szóval összességében nem volt ez olyan rossz év, mint gondoltam, csak el kellett mélyülni a termésben. És az igazi meglepetések ott vártak, ahol a legkevésbé számítottam rájuk. Így végül összeállt a lista, amire szinte minden műfajból sikerült rákerülnie valakinek, legyen az altermetál, post-grunge, indie, post rock, folk- és blues rock vagy punk. És ez az, ami olyan jóvá teszi a 2011-es évet.

De legyen elég a dumából, úgyis az eredmény érdekel mindenkit. Hát ez lett az:

 

10. Cold War Kids: Mine Is Yours
9. Arcane Roots: Left Fire
8. Michael Gannon: What’s Your Gold
7. Sixx:A.M.: This Is Gonne Hurt
6. Rise Against: Endgame
5. Explosions in the Sky: Take Care, Take Care, Take Care
4. RED: Until We Have Faces
3. Kopek: White Collar Lies
2. 77 Bombay Street: Up in the Sky

1. Foo Fighters: Wasting Light

És szerintetek? 

Szerintetek: 4.60 pont az 5-ből
[?]


2011 legjobb albumai – Cat szerint

Kissé (nagyon) megkésve, de elkezdjük kirakni a listákat, kik voltak a tavalyi év legjobbjai szerintünk. Szokás szerint külön, szóval először jöjjenek az albumok tőlem – szinte hihetetlen, ez már a harmadik évösszesítő Listaőrület…

De legyen pár szó az albumokról. Nem vitás, ez is egy remek év volt… oké, tudom, mindig ezt mondom, de mindjárt kifejtem, hogy miért. Először is, a Polar Bear Club azért került fel, mert régóta nem hallottam ilyen jó pop-punkot, a Sloan fülbemászó, kreatív indie-rockjával győzött meg (ez is egyre ritkább sajnos), a Sixx: AM esetében meg tévedtem, több van ebben a lemezben, mint elsőre gondoltam. A lista eleje gondolom nem túl meglepő, kivéve az elsőt – mármint ami engem illet.

Merthogy sosem voltam különösebb FF rajongó, és nem titok, hogy erre az albumra is húztam a számat először, aztán minél többet hallgattam, annál jobban megszerettem. Most ott tartok, h imádom a bandát és a Wasting Light-ot egyszerűen képtelen vagyok megunni. Már ezért az egy albumért is nevezhetném remeknek a tavalyi évet… Ja, és persze biztos van olyan kiemelkedő album, amiről lemaradtam, szóval ha úgy érzitek, valami nagyon hiányzik innen, kommentben jelezhetitek – tudjátok, mindig kíváncsiak vagyunk a Ti kedvenceitekre is!
Íme az enyémek:

 

10. Polar Bear Club: Clash Battle Guilt Pride
9. Sloan: The Double Cross
8. Mona: Mona
7. The Airborne Toxic Event: All At Once
6. Face Tomorrow: Face Tomorrow
5. Sixx: AM: This Is Gonna Hurt
4. Cold War Kids: Mine Is Yours
3. 77 Bombay Street: Up In The Sky
2. Kopek: White Collar Lies
1. Foo Fighters: Wasting Light

 

Szerintetek: 4.71 pont az 5-ből
[?]


Hierosonic: Consciousness, Fame, God, Money, Power

Megjelenés dátuma: 2011. június 14.

Here is the Music Player. You need to installl flash player to show this cool thing!

Na, ha már sikerült rávenni magam végre egy albumismertetőre, akkor rögtön jövök még eggyel. Mit látjátok, ez nem mostani megjelenés, és jó ideje tervezem is, hogy írok erről a lemezről. Szóval az van, hogy a Hierosonic egy viszonylag ismert banda az underground palettán, bár szerintem felénk nem sokan hallottak róluk. Pedig olyan A-listás együttesekkel léptek fel, mint pl. A Perfect Circle, Incubus, 30 Seconds to Mars, Audioslave, Sick Puppies, The Used és Halestorm. 2005-ben jelent meg az első lemezük, azóta egy EP és egy újabb lemez 2009-ben (Kymatica), én ezzel ismertem és szerettem meg őket. A dalaik akkor még számomra elég vegyes képet mutattak, voltak köztük kiemelkedőek és teljesen felejthetőek, nagyjából fele-fele arányban. Előbbiek azonban meggyőztek, hogy érdemes figyelni mit művel ez a banda. Ez az új album pedig kimondottan kellemes meglepetés: a hangzás ugyanaz, viszont jól hallhatóan sokat fejlődtek az előző lemez óta.

Mindenképp kell pár szót ejtenem arról, hogy a stílusuk mennyire egyedi és azonnal felismerhető. Saját bevallásuk szerint a következő műfajok keverednek a zenéjükben (kopizom): Alternative / Rock / Industrial / Electro-Pop / Experimental. Ez a fura, összességében energikus, sokszor dühös és friss összhatás nyilvánvalóan nagyon megosztja a hallgatókat – Bruzsyt pl. még nem sikerült meggyőznöm, de van olyan barátom, akit igen. Majd most meglátjuk, Ti mit szóltok hozzá :)

A legjobb szám a lemezen a Paper Nation, ez amúgy fel is került az év dalai listámra (kirakjuk majd vmikor tényleg :), nagyon tipikus Hierosonic dal. Ha ez tetszik, valószínűleg be fog jönni a zenéjük. De amúgy elég kiegyensúlyozott album, nekem nagyjából minden szám tetszik róla; nem mondom, hogy egyformán, mégsem tudom egyiket sem nagyon lehúzni. De oké, ha kell még kettőt említenem, akkor a Dance To The War és az albumzáró The World Upside Down, mindkettőnek kimondottan fülbemászó a refrénje – ez amúgy elég jellemző rájuk. Ja, és még egy, a Tongues, mert olyan gitárszólót vágnak be teljesen váratlanul a közepén, hogy az ész megáll.

Eddig kicsit úgy éreztem, hogy a Hierosonic csak guilty pleasure, de ezzel az albummal nekem a banda bizonyított, hogy több annál. Persze nem valószínű, hogy valaha is sikerül a széles közönséget meghódítaniuk, ez a stílus messze van a mainstream-től. De akkor is, mindig öröm ilyen egyedi pontot felfedezni a rockzenei palettán.

Cat szerint: ★★★★☆
Bruzsy szerint: ☆☆☆☆☆

Szerintetek: 3.80 pont az 5-ből
[?]


The Cranberries: Roses

Megjelenés dátuma: 2012. február 14.

Here is the Music Player. You need to installl flash player to show this cool thing!

Igazából listákkal akarunk jönni vagy egy bő hónapja, de lehet, hogy most már amúgy is késő… Szóval jöjjön egy albumismertető, az idei év eddigi talán legjelentősebb megjelenése, nekem legalábbis az. Ha lett volna “legjobban várt albumok 2012” listánk, ez a lemez biztos szerepel rajta. Azt hiszem, az ír The Cranberries-t nem nagyon kell bemutatni, annak ellenére, hogy utoljára 11 (!) évvel ezelőtt jelentkeztek új anyaggal. Szerintem ők voltak akkora “sztárok”, hogy még mindig sokan emlékszünk rájuk.

Na most, az együttes alapvetően a tőlük megszokott post grunge-alterrock keveréket hozza, a hangzás sem igazán változott, mégsem érezni unalmasnak, vagy idejét múltnak. És ki kell emelni, hogy Dolores O’Riordan még mindig az egyik leglenyűgözőbb énekes, akit valaha hallottam… Összességében viszont jóval nyugodtabbak, békésebbek a dalok, úgy tűnik, hogy a tagok túl vannak a lázadó korszakukon. Szóval tény, hogy kell hozzá egy hangulat, de engem már az első dallal meggyőztek. A The Cranberries az egyike azon kevés bandák egyike, akik simán eladják magukat úgy is, hogy egy lírai dallal nyitnak a lemezen. Bátor lépés ez, nem csak lassú tempó, de a kimondottan szomorú dalszöveg miatt is. Az ezt követő Tomorrow már egy tempósabb darab, és igen, tudja hozni az első szám színvonalát. A következő amire felkapjuk a fejünket a Raining In My Heart, majd kiderül, hogy a szörnyen elcsépelt Losing My Mind dalcím mögül is tudnak figyelemre méltót nyújtani. A lemez második felében aktívabban bekapcsolódik a hegedű is, ezzel dobják fel például a Schizophrenic Playboy-t. A vége aztán igazán lassúba vált, oda azért nem ártott volna még egy tempósabb dal.

Az emlékezetes visszatérő Skunk Anansie és R.E.M. mellé felzárkózott a The Cranberries is. Egyelőre nem tudom megmondani, mennyire lesz kedvenc, jóval több időt igényel ez az anyag, mint 2-3 hallgatás. De mindenképp úgy gondolom, érdemes újra felfedezni őket és elmerülni a banda rendkívül sokszínű, melankólikus világában.

Cat szerint: ★★★★☆
Bruzsy szerint: ☆☆☆☆☆

Szerintetek: 4.00 pont az 5-ből
[?]


Van Halen: Tattoo

Egy legenda visszatért! Másfél éve még pletyka volt, tavaly ilyenkor már bizakodtunk és 2011 egyik legvártabb lemezének gondoltuk, most pedig már tudjuk a megjelenési dátumot és itt a kislemez is. Február 7-én tehát 13 év után újra kezünkbe vehetünk egy friss Van Halen albumot A Different Kind of Truth címmel, 28 év után az elsőt, amin újra David Lee Roth énekel.

És annak ellenére örömködöm ennyire, hogy a nyitódal, a Tattoo egy eléggé semmilyen, ötlettelen dal lett, a kötelezőt hozva. Nyilván nem számítottam sokkal többre, elvégre a nagy öregek ritkán alkotnak újra kiemelkedőt a modern rockzene színterén, pláne ennyi szünet után (azért vannak kivételek) – de ez mégis a Van Halen, mégis Eddie szólóiról van szó. Várós, na.

Szerintetek: 3.75 pont az 5-ből
[?]


The Doors: She Smells So Nice

Április végén lesz negyven éve, hogy megjelent a The Doors L.A. Woman című lemeze, mindössze pár hónappal Jim Morrison halála előtt. Az évforduló tiszteletére január végén egy jubileumi duplalemez fog megjelenni, a dalok remasterelt változata mellett a második korongon átdolgozott, korábban nem használt ének és hangszerfelvételekkel kiegészített változatai is hallhatók lesznek a legendás daloknak. És egy eddig kiadatlan dal is rákerült, ez a She Smells So Nice, amit most meghallgathatóvá tettek.

Szerintetek: 2.67 pont az 5-ből
[?]


Train: Drive By

Amikor a blog sikereire szoktam gondolni, mindig örömmel tölt el az a tudat, hogy néha olyan albumokról írunk elsők között, amik később nem csak az olvasók, hanem úgy rengeteg más ember kedvence is lesz – akár az egész világon. A Train Save Me San Franccisco-ja is ilyen volt, bár 2009-ben elképzelni se tudtam volna, hogy a Hey, Soul Sister ekkora karriert fog bejárni (főleg, hogy messze nem ez volt a legjobb szám a korongon).

Na de, a lényeg az, hogy áprilisban új lemez érkezik az együttestől, aminek bár címe még nincs, tegnap feltöltötték Youtube-ra a lead single ún. lyric videóját. Bár ez utóbbi nem tesz sok jót neki, mert ilyen gyenge dalszövegű dallal rég találkoztam. A hangzás is sokkal poposabb, ki kell szolgálni a széles tömeget a siker érdekében, de ettől még a feelgoodságára nem lehet panasz.

Szerintetek: 3.60 pont az 5-ből
[?]


Shinedown: Bully

Végre, végre, VÉGRE! Többször elmondtam már, hogy kezdek megharagudni az utolsó, mindkettőnktől ötcsillagot érdemelt Shinedown albumra, hiszen annyi jó szám szerepelt rajta, hogy évekig eléldegéltek volna rajta, pár havonta kiadva egy első helyet elérő kislemezt, új lemezre nem is gondolva. Na, ez nagyjából megtörtént, öt single és egy hibátlan Expendables betétdal után viszont a Shinedown bejelentette az új lemezét, Amaryllis címmel!

Megjelenési dátum március 27, és már itt is van a lead single róla! A Bully egy igen érdekes dal lett, az első egy percében már azon gondolkoztam, hogy be tudnám-e pontosan határolni a műfaját, hiszen a megszokott altermetál és post-grunge mellé a nyolcvanas évek klasszikus heavy- és glam metálja is keveredik. Aztán a refrén biztosít bennünket, hogy ez bizony még mindig a jó öreg Shinedown modern rock, Brent Smith természetfeletti hangjával.

És ha csak ennyi lenne a dalban, szerintem kiosztottam volna a “hozta a kötelezőt” jelzőt. De aztán 2:20-nál olyan gitárszóló kezdődik, hogy mehettem keresni az államat. Azt. A. Rohadt. Igen, tőlem máris megkapta az ötcsillagot. Lehet, hogy nem érdemli meg, de ezeket a srácokat én nem tudom nem imádni!

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Cat szerint: ☆☆☆☆☆

Bruzsy szerint: ★★★★★

Szerintetek: 4.53 pont az 5-ből
[?]